Hardik László kritikája a Ciceróról
Igazából nem Cicero volt a főszereplő Szicíliában. A Hatalom volt jelen, ott a színpadon és Cicero címszereplőként kényszerült statisztálni neki a világot jelentőn. Hatalom volt minden színen, minden jelenetben. Hol fojtogató fenyegetésként sugárzik a pártmegbízott - Simon Attila - (megszokottan zsigerig hatoló előadásában) - behúzott nyakából, hol a bűnös diák - Bordi Gábor - hamvasan naiv lebegő jelenlétével - fölött nyomaszt a hiányzó vörös nyakkendő terror fenyegetettségében, büntetést mérve a "zászló" szimbolikus égetéséért.
Fotó: Fekete Attila
Fotó: Fekete Attila
Fotó: Fekete Attila
Ott a Hatalom az osztályteremben, a kötelező énekekben, a falon lógó koszorús címer ölelésében a Magas Hivatali íróasztalon üzekedve, az asztalon, ahol égtájak, üzletágak cserélnek gazdát egy jó "felszopásért".
Megjelenik tehát a dráma, humorba ágyazva, fehér inges-selyemlobogós énekléssel, tisztelgéssel a nagy elődöknek. A szerző: Weiner Sennyey Tibor stílusjegyévé vált a kikacsintás, közönségre, szakmára, Mesterekre. Patyomkin-hangulatban, réteg a rétegen karton miliő - a látvány és a kifejező erő praktikuma Pignitzky Ádámot dicséri - díszletei közt a romlatlanság, az üde báj kerítődik, nyomorodik az Első Részben, ahogy nyomul be a színre "Szicília".
A mondanivaló termetességét tekintve az egyensúly kötéltáncosaként a rendező, Formanek Csaba rendkívüli teljesítményekre képes. A képi világban színészei mozgatásával, testi adottságaik végletes kihasználásával - Horváth Petronella igazán pornografikus etűdje egy szellem rabszolgával ragyogó tehetségének diplomamunkája - operál, illetve a kimerevített tablószerű ábrák rendszer szellemű sulykolásával, jelképrendszerével mágiázik, a szöveggel kéz a kézben szuggesztíven festi a színpadra a szerző álom az álomban-szerű látomásait.
Úgy is mint... a briliánsan gunyoros párbeszédek hátterét megadni a monológok olykor merengőn elmélyült szellemidézéseit köríteni - testbeszéddel - és a néha (talán csak általam érezve így) kicsit didaktikus kinyilatkoztatásokba csúszó nagy-monológnak méltó teret nyújtani. Biztatnám a szerzőt – művészetét magasan elismerve - húzza a sallangokat összegzéseiből, bízván magában, közönségében. A mondanivaló fraktál, ott van mindenben bizony, jó a prizma.
Miről is van igazából szó? Számomra.
Nem titkoltan az egyén küzdelméről a Hatalommal, perspektívában.
Az Első Részben az Alany, az idea - az "egyszálgitárosfiú" - a maga eszköztelenségével az ostoba, szürkészöld kádergyártó falanxban. A szerző (korát tekintve erről csak irodalmi ismeretekkel rendelkezhet, de) - modellje szimbolikájában eltalált. Az eseményhorizonton megjelenik a Fiú, aki szembetalálja magát a hatalommal, pusztán azért, mert úgy van, ahogy. Csak egyáltalán van, és nincs rajta megkülönböztető jelzés.
Se piros, se semmilyen.
Felelősségre vonják érte, büntetik, bélyegzik.
Nagyon szűk kerete a harcnak. Még a létnek is. Bármilyen időben.
A Második Részben, Cicero idejében - a szerző (korát tekintve erről csak irodalmi ismeretekkel rendelkezhet) a kiművelt emberfőt jeleníti, az ereje teljében pompázó koponya küzd a Háromezer fejű szörnnyel - amit az érthető rövidség miatt nevezünk Hatalomnak, nem pedig azért, mert elismerjük a jogát a nagy H-ra. Cicero a logika és az ékesszólás területén küzd valamivel, ami az Életet fenyegeti.
Ekkor kezdődött a Közvélemény. Itt már nem az egyszálgitárosfiú Dylenkedik, szimpatikus-esetlenül valami kőkemény masszával szemben, hanem a retorika és az intellektuális fölény birtokában pellengérezi ki az Igazság ellen tevőt. Szóban tehát. Erről van szó.
Ami a távlatot adja, az a Hatás, ami a Hatást, az az eszköztár, és mindez együtt megadja az Esélyt.
Túl a szavakon, mert a végét tudjuk. Ki időt nyer, életet nyer, aztán úgyis ledöfik.
A végét tudjuk tehát, a folytatást is. Az elejét, nos azt is tudjuk már.
Az elnyomásról ilyen darabokból - hogy hol kezdődött és hol végződik a demokrácia - csemegézhetünk.
Szerencsére nálunk csak színpadon durvul a dolog. De ott igazán.
Köszönet az élményért az egész Társulatnak.