"A szívünk-lelkünk benne van"

Ilyés Lénárd a Cicero-ról

 

Ilyés Lénárd alakítja a címszereplőt a Cicero Szicíliában című új Radikális-szatírában, melyet Weiner Sennyey Tibor és a társulat közös munkájának eredményeként mutatnak be április 22-23-án a Bakelit Multi Art Centerben. Leó az eddigi közös munkákról és az új kihívásról nyilatkozott.

 

- 2008 óta dolgozol a Radikális csapatával. Honnan jött a kapcsolat, hogy indult az együttműködés?

 

IL: Formanek Csabival először olyan tizen-pár éve, egy pécsi egyetemi színházas fesztiválon találkoztam, ahol épp a Prospero-szigeteket játszották. Máig emlékszem: néhány elvadult alak egy könyörtelenül üres színházi térben. Torz színpadi karakterek, akik megindítóan igaz, mégis sorrendjükben látszólag összeférhetetlen sorokat mormolnak egymás után. Shakespeare-t játszanak, de valahogy mégis inkább önmagukról beszélnek... Fogalmam sem volt, miről szólt az az előadás, mégis feszülten néztem végig minden pillanatát. Akkor, a Szegedi Nemzeti Színházból érkező stúdiós arcként eszembe nem jutott volna ilyen előadásokat csinálni. Színház nélkül nőttem fel, Hódmezővásárhelyen ritkán volt előadás, Szegedre meg nem mentünk át, szóval még csak barátkoztam ezzel az egésszel. Ezek az „alter-os” dolgok nekem még olyan idegennek tűntek. Aztán később kezdtem rájönni, mi ez az egész. Hogy nem az a gond, hogy én nem értem, hanem hogy mindent túl akarok magyarázni. Didaktikára vágytam kérdések helyett. Aztán ez megváltozott, és amikor Pestre kerültem, már könnyen ment az egész. Azt hiszem, a második Színváltások Fesztiválon találkoztam újra a csapattal. Egyik este az előadásuk után jól besöröztünk, és azóta elég gyakran együtt dolgozunk. Olyan 7 éve már. Néha többet, néha kevesebbet. Valahogy így.

 

- Sok helyen játszol, önálló darabokat is viszel. Épp nyakig vagy a 14 városon ésmországhatárokon átívelő Okuláré Projektben. A Radikálissal való munkában mi számodra a legizgalmasabb?

 

IL: Az, hogy a csapat mindig tovább akar lépni azon, amire látszólag képes. Csabi soha sem csak egy jó előadást akar, hanem szerintem minden munkájával ki akar robbantani egy kulturális forradalmat. De tényleg. :-) Jó ez így ebben a formában, csak még soha nem sikerült :-) De azért is mindig megpróbáljuk. És ez a megpróbálás az, ami sokkal többet jelent egy napi hakninál. Hogy a szívünk-lelkünk benne van. És ez így van jól... Gondolom :-)

 

- Melyek a legfontosabb szerepek, amiket a társulatban játszottál?

 

IL: Volt egy pár. Én voltam Oberon az Oberon világaiban. Aztán Oronte a Mizantrópban. Hol Ben, hol pedig Gus az Ételliftben. Na és persze öregasszony (meg az anya, illetve az egyik szerzetes) az Amargant-Radikális közös produkcióban: a Halottaskönyvben. Ezeket mindegyiket másért szerettem. Az Oberon nagy közösségi élmény volt; Oronte egy vitustáncot járó bohóc egy dekadens világ díszletei között; Ben és Gus az elveszettség mintapéldái egy rohanó világban; az öregasszony és az egész Halottaskönyv pedig egy vizuális tornádó, amiről talán nem beszélni, hanem inkább látni kell.

 

- Az új előadásban a címszereplőt, Cicerót formálod meg. Hol lehet megragadni a híres római rétor több mint 2000 évvel ezelőtt élt figuráját?

 

IL: Ezzel kapcsolatban egy igen fontos kérdés merül fel bennem. Hogyan lesz ő hős a mai közönség számára? Komolyan vehető-e az idealizmusa és képes-e ezzel úgy hatni, mint akkoriban? Cicero kiváló szónok. Az ő munkássága a retorika egyik igen fontos mérföldköve. Ez pedig igen komoly színészi kihívás.

 

- Hogyan látod, meg lehet-e még szólítani az embereket a színházzal manapság? Mi lehet ma a színház valódi küldetése?

 

IL: Erre a válaszom egyértelmű igen. Az emberek még mindig vágynak történetekre, és mindig kell valaki, aki ezeket elmeséli. Van néhány egy-két szereplős előadásom, amivel jó sok helyen jártam már. Azt vettem észre, hogy függetlenül attól, hogy hol és milyen szituációban csinálok színházat, a hatás nagyjából mindenhol ugyanaz. Játszhatok egy 300 fős zsákfaluban, egy német nagyvárosban, Erdély szórvány magyarsága közt, Budapesten, Szegeden, egy fesztiválon, akárhol. Játszhatom a legvadabb alternatív előadást vagy egy jó komédiát, mindig ugyanaz a vége. Közösen elképzelünk valamit és ennek kapcsán közösen elgondolkozunk valamiről. Hogy miért élünk. Hogy hogyan élünk. Hogy hogyan vagyunk. De főleg arról: de jó, hogy itt vagyunk. És ez így van jól.

 

TOVÁBBI INTERJÚK: 

 

"Elgondolkoztasson, inspiráljon, emeljen" - Weiner Sennyey Tibor >>

"Újra tudom fogalmazni magamat" - Simon Attila >>

"Egy egész bordélyt egyedül vihetek" - Nacsa Lilla >>