"Elgondolkoztasson, inspiráljon, emeljen"

Weiner Sennyey Tibor a Cicero-ról

 

Weiner Sennyey Tibor immár a második színdarabot írja a Radikális társulatának. A Cicero Szicíliában ráadásul egy kollektív írói és színházalkotói munka eredménye lesz. Kortárs irodalom és színház táplálkozik egymásból, miközben a jelen a múlttal és a jövővel, a szerepek pedig egymással feleselnek. Sőt, néha vetélkednek. Ennek hátteréről kérdeztük a szerzőt.

 

- Mikor találkoztál a Radikális csapatával, hogyan kerültél kapcsoltba a társulattal?

 

WST: Első novelláskötetem, A nagy eretnek bemutatóját bíztam Formanek Csabára és a Radikális Szabadidő Színházra, mivel csóró költő valék, fizetni sem Csabának, sem a három gyönyörű színésznőnek nem tudtam érte, ezért - mint egy viccből - felajánlottam, hogy írok egy drámát cserébe. Később a Délmagyarban és a Kisalföldben egész oldalas riportban ez már úgy jelent meg, hogy "Drámával fizetett a költő", ami azért csak részben igaz, hiszen valójában ez egy kölcsönösen jó üzletnek bizonyult. Remélem, hogy a Radikális is jól járt velem, én mindenképpen nagyon jól velük. Első drámámat - a Szapphót - már nekik írtam, és nem biztos, hogy a versek, novellák, esszék és cikkek után, ilyen nagy energiával vetettem volna bele magam a színház világába, ha nincs ez a kegyes adósságom. Egyébként is az irodalom folyamatos eladósodás, az ember megír egy történetet, és észreveszi, hogy másik kettőt is meg kellene. Így lett a Szapphó valójában egy trilógia első része.

 

- Mi inspirál az itteni munkában?

 

WST: Elsősorban Formanek Csaba személyisége, elvetemültsége, szorgalma, továbbá az a nyitottság, ami csak az egyetemi színpadból független társulattá alakuló csapat sajátja. Rengeteget tanultam az elmúlt évben a színészektől, akik nem is tudják talán ezt. Sorolhatnám a neveket, de legyen elég hozzá, hogy végtelenül hálás vagyok nekik, főleg azoknak, akik alázattal és türelemmel fordultak Csaba ötletei és az én szövegem felé.

 

- Íróként indultál a társulatban, közben kicsit színész is lettél. Mi a lényegi különbség benned az írói és színházi szerep között?

 

WST: Igaz, hogy a költő kissé színész is, de azért bármennyire társasági lény vagyok, valójában egyedül szeretek lenni a leginkább. A termékeny magány, a csöndes szemlélődés, a halk idill, mindig is nagyon vonzott, ennek ellenére hatalmas társaság szokott körbevenni, és én magam is közösségszervező vagyok. Nagyon sok embert ismerek és ismertetek meg egymással, van, hogy csak ülök és egész este embereket mutatok be egymásnak. Szoktam volt mondani, hogy a költő azon kevés utazók egyike, aki nem csak vertikálisan utazik a társadalomban (egyik embertől a másikig), hanem horizontálisan is, vagyis a legszegényebbektől kezdve a leggazdagabbakig, az elesettektől a hatalmasokig, a művészektől az egyszeri melósokig mindenhová van bejárása, és amikor ott van, beszélget, kérdez, figyel. Lát, hogy láttathasson. Bár sok történetet meséltem már, mondhatni mesélő vagyok, mégis az az érzésem, hogy a jó mesélőnek mesélik a legtöbbet. A kedvenc szerepem, tehát nem nagy kamaszként a Vérnászban a Vőlegény volt, és nem is most az általam írott darabban Hermész - bár mindkettő archetipikus szerep volt számomra, és ezáltal meghatározó -, hanem a mindennapi életben a meséket gyűjtő mesélő.

 

- Mi volt a legnagyobb kihívás számodra a Cicero Szicíliában elmesélése során?

 

WST: Míg a Szapphót egymagam írtam Jáva szigetén, és kétségtelenül egy év alatt Formanek Csaba nagyon sokat húzott és változtatott rajta, de a szövege az összes intertextuális utalással együtt egyedül az én világom, addig a Cicerót már a társulattal együtt írtam. A Szapphónál inkább a poétika volt előtérben, míg a Cicerónál a retorika és a dramaturgia. Hogy ez jó vagy rossz, még nem tudom, de az biztos, hogy meg kellett tudnom hajolni az előtt, hogy fontosabb néha a színpadon elérendő hatás, mint hogy egészen pontosan mit is akarunk mondani. Vagyis lehet az az üzenet, ami a hatás. Ezt előbb meg kellett emésztenem, el kellett fogadnom, és meg kellett értenem. Volt egy határozott elképzelésünk arról, hogy Shakespeare és Molière valahogy úgy alkothatott, hogy nem vákuumban élt, hanem gyakorlatilag a színpadon születtek meg a drámák az előadások során, és mi nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy mi is megpróbáljuk ezt. Ebben benne van az elsöprő siker lehetősége éppen úgy, mint a rettentő kudarcé. Olyan ez, mintha kísérleteznénk, csak kísérletünk nem egy biztonságos laborban történik, hanem a természetben. Az irodalom természetes közege pedig nem a folyóiratok és könyvek laboratóriumi közege, hanem a színpad, ahol vásárra visszük tehetségünk minden előadáson. Vállalnunk kell azt is, ha jó és azt is, ha nem megy át. A siker édességénél már csak a bukás keserűsége lehet inspirálóbb, hogy még jobbat és még szebbet alkossunk. Azért alapvetően arra törekszünk, hogy amint a Szapphó tette, úgy a Cicero is elgondolkoztasson, inspiráljon, emeljen.

 

- Hogyan látod, meg lehet-e még szólítani az embereket a színházzal manapság? Mi lehet ma a színház valódi küldetése?

 

WST: "A közösség adja nekünk a meleget, az egyéni lét a fényt." - mondja C. G. Jung, a színház pedig az a közeg, amely az egyéni lét fényével bevilágít a közösség meleg, de sötét bugyraiba, illetve a közösség melegével áthatja az egyéni lét rideg magányát. Amennyire a valódi sajtó közege kellene, hogy legyen a szellemek párbeszédnek, úgy a valódi színház kapcsolódási tere kellene, hogy legyen a lelkeknek. A sajtó az értelemre kell hasson, a színház pedig a szívekre. Például a színházi tér maga egy olyan fiktív világ - függönyökkel, takarással, lámpákkal, színpaddal, díszlettel, jelmezzel - amely leginkább az álomidőt és az álomteret idézi számomra meg. A színházi térben bármi megtörténhet és annak a bárminek meg is kell történnie. Abban a pillanatban, hogy a színész szemben áll a nézőkkel és el kezd mondani valamit, annak a valaminek tényleg valamivé kell válni, nem lehet semmi, mert akkor vége az álomnak, mely a magasabb összefüggések éberségébe avat be. A színház és a tévé között az a különbség, hogy míg a tévé semmiről sem szól, addig a színház a valamiről beszél. A valódi élet ott kezdődik, amikor valódi emberek játszanak valódi szerepeket valódi nézőknek. Mert ne legyenek illúzióink, amíg a tévé és film esetében egy tét és súly nélkül állapotban, lekötözve és átverve mered a vetített barlangfalra a néző, addig a színházban - jó esetben - minden él.

 

- Hogyan érzékeled ebben a közönség szerepét?

 

WST: A néző része és alakítója a színháznak, még akkor is, ha nincs bevonva a játékba. Hatalmas különbség van közönség és közönség között. Elég egyetlen jó humorral megáldott ember a nézőtéren, aki el meri nevetni magát ott, ahol egyértelműen poén van, és akkor máris mernek nevetni a többiek is, és valahogy jobban átmennek a poénok. A Szapphót nem csak a színészektől, de sokszor a nézőktől függően is játszottuk néha tragédiának és néha komédiának is, pedig eredetileg tragikomédiának írtam. Meglátjuk, mi lesz a Cicero esetében, mert az meg szatírának készült.

 

- Emlékszel olyan pillanatra a munka során, ami kiemelkedett a többi közül?

 

WST: Talán a legjobb próbaélményem az volt, amikor a színészek különböző világai elkezdtek összeérni a Cicero-történettel, de ez végül az elkészült darabban lesz majd látható.