"Tűéles és mégis homályos"

Pignitzky Ádám a Cicero-ról

 

A kaposvári látványtervező szak elvégzése után, alig egy éve találkozott a társulattal, máris oszlopos tagja a csapatnak. Pignitzky Ádámmal a szakma és művészet határairól, a színház és a vizualitás szerepéről, valamint a sajátos Pignitzky-féle látásmódról beszélgettünk.

 

- Neked van egy rendes színházi szakmád! Hogyan keveredtél ennek ellenére a Radikális társulatába?

 

PÁ: A Halottaskönyv kapcsán 2012 decemberében. Leó mondta hogy Formanek Csabival, a társulat vezetőjével dolgoznak ezen, még az elején járnak, és jó lenne, ha be tudnék kapcsolódni, mint látványtervező.

 

- Aztán itt ragadtál több produkcióra is. Mit szeretsz az itteni munkában?

 

PÁ: Azzal foglalkozhatok nagyrészt, amit szeretek csinálni. Nem kiszolgálok, hanem igyekszek szolgálni a szakmai tudásommal. Ez egy valódi független színház, mind eszmeiségében és intézményileg is.

 

- A látványtervezést ezek szerint elsősorban szakmának tartod? Lehet szerinted ebből művészetet is létrehozni?

 

PÁ: Szerintem a látványtervezésnek elsősorban szakmának kell lennie - és a szakma fortélyait kitanulva válhat művészetté. Egyébként a látványtervezés a művészetek összessége (festészet, szobrászat, zene, grafika, fotó, és vizuális művészetek). A tervező mindenből egy picit merít, mindegyik területhez konyít valamit, egyesekhez jobban ért, de lényegében mindenben jártasnak kell lennie. Szerintem a szakma és a művészet között végül is nincs semmilyen mezsgye. Valakinek a művészet a szakmája. Az emberek egy része lehet, hogy még szakmának sem tartja, amit csinálsz, mások pedig művészetnek tekintik a munkádat, legyen az kiállításon, köztereken vagy színházban.

 

- Az iskolában, vagy a gyakorlatban lehet többet tanulni?

 

PÁ: Az évekig taró tanulás megkerülhetetlen, de az iskola csak egy lökés, és aztán semmiben nem segít. Ez a pálya magányos, de ha beleásod magad, kincsekre bukkansz, és közben azon kapod magad, hogy soha nem akarsz mást csinálni.

 

- Van sajátos Pignitzky-féle látásmód?

 

PÁ: Van. Hogyne lenne :) .... Pignitzky féle látásmód... egyenlőre még nincsenek frappáns egymondatosaim, idézeteim, mottóim. De azért nagyjából körbe tudom írni. Rengeteget kell foglalkozni magammal. Állandó önkontroll, mérlegelv - ez a szakmámban és az életben is alkalmazható, (bár nem mindig szerencsés) - így hozok döntéseket. Mindent alaposan körbejárok, hibalehetőségek figyelembe vételével, ha nem jó az első gondolat, vagy kicsi hiba csúszik belé, dobom ki, vagy a használhatót átemelem... Sokan emiatt lassúnak tartanak, siettetnek, de én azt mondom, jobb nem kapkodni. Ha az alap jó, épülhet a ház is. Ha nálam kimaradnak ezek a lépcsőfokok, használhatatlanná válok.

 

Hiszek abban hogy az Idővel ha jól bánunk, az életünk során szembejövő problémáink fele megoldódik. Azáltal, hogy jól időzítünk, időben tesszük meg az ellenlépéseket. Tehát nem elég tudni azt, hogy mi a dolgom az életben vagy egy adott szituációban, hanem hogy: ezt mikor teszem? és kinek teszem?

 

- A Halottaskönyv volt az első közös munka a Radikális berkeiben, ahol a látvány igen hangsúlyos. Van belőle kedvenc képed?

 

PÁ: A kedvencem az első rész, az öregasszonnyal. Annyira tűéles és mégis homályos. Tűéles vizuálban van részem, még ha 25-ödjére világosítom is - amikor az alakok megjelennek, mozognak, kapcsolatba lépnek egymással. Homályos, miközben ez egy történet? Lineáris? Álom? Valóság? Ennek a homályosságnak és élességnek a pulzálását szeretem, mikor minden oly világos és tiszta, de közben mégsem vagyunk tisztában azzal, amit látunk... vagy magunkkal nem vagyunk tisztában?

 

Hogy egy kicsit konkrét is legyek, engem az első jelenet gyilkossága fogott és fog meg. Egy olyan állapotba ránt, mintha máris az őrületbe kerülnénk, ahogy a vándor az asztalnál beleejti a követ a pohárba és elindul, hogy végezzen az öregasszonnyal, és tette után újból követ ejt a pohárba. Amivel megpecsétli sorsát, döntését.

 

- A Ciceróban már a kezdetektől aktívan benne vagy, olyannyira, hogy Te magad is írtál a darabhoz történeteket, sőt, picit fura módon szerepelsz is benne.

 

PÁ: Azért elsősorban a látvány és a fény a Ciceróban a dolgom.

 

- És ebben látsz új kihívásokat?

 

PÁ: Igen, minden kihívás - akkor van értelme, ha van küzdelem benne. Komplexebb lesz ez a munka mint pl. a Szapphónál, és ez lelkesít is. A tervezés fázisánál számomra elsősorban az a fontos, hogy hol játsszuk az előadást. Tehát a helyszínből indulok ki. Utána a történet és sztori érdekel. Mi az üzenete, hol játszódik. Majd gondolkodok rajta, hogy a mondanivaló, illetve eszme hogyan válhat szimbólummá a színpadon, állandó teret adva. Vagy esetleg funkcionizált színházi teret hozzak létre? Mit akar a szerző, mit akar a rendező, mit akarok én? Ezek az első kérdések, kiindulási pontok.

 

- Hogyan fejlődik mindez tovább? A szöveg, a rendező, vagy a próbák hatnak rád leginkább?

 

PÁ: A szöveg számomra mindig inspiráló az elején, amikor elolvasom, a legvadabb ötletek is feltörnek. Utána jön az a bizonyos mérlegelés. Ekkor dobom ki az ötleteim 70 százalékát. Megfelel-e a helyszínnek, kivitelezhető-e, mennyi pénz van rá? Ekkor kezd el inspirálni valami új lendület, a rendező illetve a próbák.

 

- Mi a legnagyobb kihívás a Cicero látványvilágában?

 

PÁ: Az idősíkok éles bemutatása és elválasztása, majd ahogyan Cicero elméjén keresztül, ha úgy tetszik labirintusában, elmepalotájában ez összemosódik. Megérkezni egy végső képhez, egy csendélethez, ahol egy szobor körvonalazódni látszik, belevésődik a térbe elmozdíthatatlanul, ami örök és időket átível: mint egy kőbevésett szobor.

 

- Hogyan látod, meg lehet-e még szólítani az embereket a színházzal manapság? Mi lehet ma a színház valódi küldetése?

 

PÁ: Természetesen, megszólíthatóak az emberek. Ez mindig is egy magasabb szféra az elménkben, amit életünk során állandóan kutatunk: a mágiában, hitben családban, közösségben, egy jó könyvben, vagy a szerelemben. Ezek összesége lehet a Színház számomra.