„Minden új és ismeretlen”

Lakatos Dániel a Cicero-ról

 

Csak pár hónapja csatlakozott a társulat munkájához, Lakatos Dani a közösségi és „pszichedelikus” élményeknek köszönhetően máris úgy látja, hogy a színház révén új ablak nyílt az életében. A Cicero Szicíliában az első színdarab, amiben szerepel.

 

- Korábban nem volt színházi tapasztalatod, minek köszönhető, hogy belevágtál? És miért éppen a Radikálisnál?

 

LD: Tavaly nyáron fogalmazódott meg bennem, hogy kipróbálnám magam a színház világában színészként, de mivel nem nagyon mozogtam színházi körökben, nem tudtam, hogyan is keressek magamnak egy társulatot, aki be is fogadna engem. Így nem volt jobb ötletem, mint hogy az utcáról kérdezősködjek az emberektől. Hát így is tettem, és augusztus környékén kissé illuminált állapotomban sikerült is belebotlanom Máté Zoltánba aki a Svejk.hu-ban, a Radikális egy régebbi darabjában játszott. Hosszas beszélgetés után kiderült, hogy épp szereplőválogatást tartanak a Szapphó feldolgozásához. Természetesen el is mentem. Ez egy három napos casting volt, és bátran mondhatom, hogy ez életem egyik legérdekesebb pszichedelikus élményét éltem meg. Borzasztóan élveztem, és legnagyobb meglepetésemre Csaba felajánlotta, hogy járjak el a stúdióba, amit ősszel indít be. Nagyon meglepődtem, mert mindenkivel ellentétben nekem semmilyen tapasztalatom nem volt ebben az egészben, és mégis azt mondta, hogy kíváncsi rám és számít a részvételemre. Esküszöm nem gondoltam volna, hogy oda megyek tüzet kérni az éjszakában, és ezzel egy teljesen új ablakot nyitok az életemben. De igen, mondhatom, hogy azóta szerves részét képezi a színház az életemnek.

 

- Mi az, ami leginkább megfog a színházi gyakorlatban?

 

LD: A közösség, hogy általuk újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem a közös munka vagy az egyéni beszélgetések során, és segítenek egyre mélyebbre ásni önmagamba. Ami persze néha jó is, meg rossz is.

 

- Közönség előtt egyelőre csak a Narcolepsia-performanszban szerepeltél. Mit vársz a Cicerótól?

 

LD: Mindent kihívásként élek meg, hisz minden új és ismeretlen még számomra, s így van ez a Ciceróval is, ahol egy burleszk-karaktert kell megtestesítenem. Humort vinni a színpadra, úgy, hogy az tényleg az legyen, s ne egy kínosan rossz jelenet, nem könnyű feladat szerintem. Mert vagy vicces, vagy kínos, nincs olyan hogy kicsit vicces… Nem egy könnyű műfaj a parodizálás, de igyekszem képességeim szerint megbirkózni a feladattal.

 

- Hogy látod, meg lehet-e még szólítani az embereket a színházzal manapság?

 

LD: Úgy gondolom igen, egy jó előadással mindenképp, persze ehhez szükséges egy belső motiváció, érdeklődés a színház iránt, hogy egyáltalán jelen legyen az illető. Sajnos én jó magam sem voltam színházba járó ember, míg nem találkoztam a Radikálissal. Ilyés Lénárd monodrámájára Az Argernon-effektusra jutottam el még pár nappal az előtt, hogy a Szapphó három napos szereplőválogatására mentem volna. Addig sosem ültem ilyen alternatív színházban, de hihetetlen nagy hangulata volt annak, hogy egy fekete pincében ülünk alig tízen, és hogy Leó egymaga képes ennyire lekötni mindenki figyelmét - legalábbis az enyémet mindenképp. Az az este megerősítette bennem a színház iránti érdeklődésemet. És azt, hogy elmenjek a szereplőválogatásra.

 

- Lehet, hogy te egy különleges eset vagy. De mi van a társadalom nagy részével?

 

LD: Úgy gondolom, ha az ember megadja magának a lehetőséget, igen nagy meglepetések érhetik. Persze nem akarok itt álszenteskedni, sokszor én magam sem teszem ezt meg. Csak sajnos akik ezt nem teszik, vagy eljönnek és passzívak maradnak és nem az élményre magára koncentrálnak, hanem az életükből hozott kétségeikre, és fenntartásokkal, a számukra tetsző távolságból nézik az előadást, azok kívül maradnak az egészből és megszakítják a párbeszédet akár önmagukkal, akár az alkotó közösséggel, vagy bárki mással. S így semmiképp sem érheti el a célját, vagy küldetését a színház. Ami nagyon szépen és találóan a Szapphóban elhangzik és megfogalmazódik - bár a költészet kapcsán - , abszolút érvényes a színházra is, hisz a kettő nagyon közel áll egymáshoz. A költészet elmondja azt, amit még magunknak sem mernénk beismerni. Hát így tesz a színház is szerintem, ha hagyjuk, hogy megtegye.