"Igazi csapatmunka"

Kálmánczhelyi Gábor a Cicero-ról

 

A Malomudvarban csatlakozott a Radikálishoz, a Leonce és Léna főszerepe volt az eddigi legnagyobb kihívás számára. Kálmánczhelyi Gábor rajong az intertextualitásért, így a Cicero próbafolyamata is negy élményt jelent számára. A darabban többek között a Béljós pikáns szerepében láthatjuk.

 

- Lassan két éve az együttes tagja vagy. Hogy kezdődött ez a kaland?

 

KG: A társulattal először 2012 nyarán találkoztam, egy Facebook-os felhívás kapcsán, amikor is új tagokat toboroztak. A tréningsorozat nyár közepére egy 10 napos táborszerű próbafolyamattá nőtt, ami közben felépült a Svejk.hu című előadás váza, az előadásban így már én is szerepeltem.

 

- Mi ragadott meg az itteni munkában?

 

KG: A társulatnak több olyan oldala is van, ami engem inspirál. Egyrészt nekem nagyon nagy fejlődési lehetőséget jelent, egyfelől azért, mert sokat tréningezünk, másrészt pedig gyakorlat (próbák, előadások) közben lehet legjobban tanulni.

 

Másrészt nagyon jó, hogy a próbafolyamatok, egy előadás összerakása igazi csapatmunkaként működnek, együtt találjuk ki, mi és hogy legyen. Például a Ciceróhoz is mindenki írt és/vagy elmesélt több rövidebb, személyes történetet az előadás fő témáihoz kapcsolódóan. Ezek egy része benne is lesz a darabban valamilyen formában. Eddigi egyik kedvenc Cicero-próbám éppen az volt, amikor az egymáshoz kapcsolódó, egymásba átfolyó történeteinket olvastuk fel. Mindig is nagy rajongója voltam az intertextualitásnak.

 

A csapatmunka vetülethez kapcsolódóan ugyanennyire fontos, hogy nagyon sok tehetséges, és más oldalról is értékes embert ismertem meg a társulaton keresztül, akik nagyon jó ötleteket és más finomságokat hoznak magukkal. De talán a legfontosabb maga az alkotás. Látni azt, hogy születik valami, és tényleg megszületik. És hogy ez hat a közönségünkre. Ebből a szempontból pedig nagyon jó az, hogy a nézők visszajelzése általában nagyon közvetlen (ami talán a pont független társulatiság egyik igen hasznos és kellemes velejárója). És ha ez a visszacsatolás jó, elismerő, hát az még egy plusz löketet ad.

 

- Mely szerepekre emlékszel vissza a legszívesebben?

 

KG: Eddig a Radikálissal 2 nagyobb lélegzetű darabban játszottam (Svejk.hu, Leonce és Léna), és több performanszban. Mindegyikhez társulnak nagyon jó pillanatok, de amit most mégis kiemelnék, az a Leonce és Léna próbáihoz és első előadáshoz kapcsolódnak. Ez egy különleges, szilveszteri (2012/13), vacsoraszínházas premier volt, ennek megfelelően nagyon egyedülálló hangulata volt az egésznek. Inkább ünneplésnek, mint előadásnak éltem meg, én azt hiszem sikerült egy egyedülálló szilveszteri bulit csinálnunk. Ezen kívül pedig színészileg, Leonce-ként talán ez volt nekem az eddig legnagyobb kihívás. Formanek Csabi nagyon sokat segített abban, hogy sok új színt, lehetőséget megtaláljak magamban.

 

- Szerinted képes manapság a színház valódi hatást kifejteni? Nem csak a "kevesek sportja" ez?

 

KG: Úgy gondolom, minden művészeti ággal meg lehet szólítani az embereket, ha valamit át akarsz és tudsz is vele adni. Nyilván nem mindig egyszerű bármilyen művészettel elérni egy potenciális közönséget, de mindig lesznek olyanok, akik vevők rá, és olyanok is, akik idővel rájönnek, hogy érdemes figyelni. Nem is olvasná ezt most senki, ha nem így lenne, ugyebár?

 

A színháznak, már csak jellegéből fakadóan is - mint az itt és most művészete - talán egyik legnagyobb feladata az lehet, hogy mutasson a világból, az életünkből felülnézetből (vagy bármilyen olyan szempontból ami eltér a mindennapi életben tapasztalttól) egy szeletet. Hogy kívülről is ránézhessünk. És így növeljük a korábban említett "idővel rájövők" táborát. A színház kezdetektől fogva ezzel foglalkozott.