top of page

"A néző velem mozog"

Szitás Balázs a Bloodshot / Véraláfutás-ról

 

Szitás Balázs az elmúlt években elsősorban táncosként dolgozott, Fehér Ferenc mellett több produkcióban, illetve önálló munkákban. Április 11-én mutatják be fizikai színházi szólóelőadását, Formanek Csaba rendezésében.

 

- A Shakespeare Akadémián végeztél színészként. Hogyan lett belőled táncos?

 

SZB: Nos, erre kétfajta választ tudnék adni: az egyik az, hogy sehogy. Attól, hogy mozgok, táncos projektekben veszek részt, még nem vagyok táncos. Nem vagyok annyira laza, nem ismerem és gyakorlom a technikákat, mint kortárs tánc, balett, amelyet ebben a szakmában sokan alapvetésként kezelnek, és a legtöbb együttes ez alapján válogat. Legtöbbször kevésbé érdekes számukra, hogy az előadónak legyen jelenléte, mondanivalója, olyan mozdulata, ami ne adj isten benne, rajta keresztül fogalmazódik meg. A lényeg: emelje egyenesen a lábát a feje fölé, tökéletes mozdulatokat hajtson végre, amik gyönyörűek. Hát ilyen értelemben nem voltam, és nem is leszek táncos.

 

A másik válaszom pedig: mindig is szerettem mozogni. Megőrülök, ha egy nap nem mozogtam eleget. Feszült leszek tőle. Bringával járok mindenhova, mert szükségem van arra, hogy A pontból B pontba ne ülve jussak el. Talán azért, mert volt egy komoly térdsérülésem, ami után majdnem kétszer félévet ágyban töltöttem, meg mankóval. Otthon, felvidéken amatőr néptáncos voltam. A Shakespeare-ben volt balett, tap tánc, és kontakt Gyöngyösi Tamással, ami nagy hatással volt rám akkoriban. Aztán színész lettem, és volt lehetőségem kísérletezni a Radikálisban. Elborult bulikon táncoltunk Mesivel, vagy csak beraktunk egy zenét, és lemozogtam, ami akkor és ott született bennem. Meg a Commedia dell’ arte is egy mozgáson alapuló műfaj, és három évig tagja voltam az Utca-Szaknak, ahol Lipka Petivel elég jókat tréningeztünk.

 

Egy cirkusszínházi produkcióban, ahol konferanszié voltam, kiesett a kötéltáncos srác. Leszerződtették. Viszont az ő száma alatt volt a legjobb a zene. Mondtam a rendezőnek, hogy erre táncolok. Megkoreografálom. Megnézte, tetszett neki. A pécsi Fringe-n játszottunk, amikor meglátott Fehér Feri. Mivel performanszokban dolgoztunk már együtt, ismert picit, azt mondta sokat fejlődtem, és meghívott magához táncolni.

 

- Mikben dolgoztatok együtt?

 

SZB: Először Dózsa Ákos váltója lettem a Lábán-díjas Tao Te című előadásban, aztán a Drakulát, a Brothers-t és a Neneh-t próbáltuk. Utóbbit Iránban egy hónapig. Feri fontos ember az életemben. Mester-féleség, barát. Rajta keresztül ismerem meg a világ táncszínházát. Elég sokat utazunk. Idén megyünk Brazíliába, Dél-Koreába, Portugáliába, és még ki tudja hova.

 

- Hogyan jött a Bloodshot ötlete?

 

SZB: Éppen egy öthetes turnén voltunk Nagy Britanniában Ferivel, és akkor jött ki belőlem. Ami a legérdekesebb: angolul. És nem azért, mert annyira durván jól beszélném a nyelvet. Nagyon sok sorozatot nézek, amik megihlettek: a Dextert, a Hannibalt, az Orphan Blacket, a Luthert… Ezeknek kapcsán is az foglalkoztatott, hogy egy emberből hogyan válik hidegvérű gyilkos? A mi hősünk valamikor átlagember volt, és felnőttkorában éri az a hatás, aminek következtében elveszíti a képességet, hogy érezzen. Csak akkor érez valamit, ha gyilkol, ezért muszáj lecsapnia újra és újra. Kényszeresen kapaszkodik ebbe az érzésbe, hogy embernek érezhesse magát.

 

- Miért a Formaneket kérted fel rendezőnek?

 

SZB: A Csabival mi már dolgoztunk együtt a Radikálisban, volt egy jó flow, amit együtt éltünk át, együtt alkottuk a darabokat, amikről minden egyes alkalommal azt éreztem, hogy megváltjuk a szakmát, a világot, és az összes embert aki lát minket. Azt gondoltam, hogy más emberként mennek haza egy Brutus, vagy egy Gyermek, vagy egy Zsiráfivóhely után. Küldetésnek éltem meg azokat az éveket. Amikor ez megváltozott, elváltak útjaink. Azért az alkotói szemléletért választottam őt, amit képvisel. Hogy egy darab megalkotása nála nem fejeződik be a premierrel. Az csak egy állomás. Ameddig játsszuk, ez a darab fejlődni fog. Az is lehet, hogy tovább. Mert amit itt tanulunk, egy másik munkánkból gyémántként fog kicsillanni. És azért is, mert szükségem van egy rendezőre, aki segít, amikor elakadok, nem hagyja, hogy ha valami gagyi, amit én lehet, hogy belülről nem vennék észre. És amúgy is: ideje volt már, hogy újra együtt dolgozzunk, és hozzuk össze, amink van.

 

Fontos megemlíteni még Kovácsovics Dávidot, aki a darab zenéjét írta. Csak azért vitt magával két számítógépet japánba, hogy a Bloodshot zenéin dolgozzon. Az egyik számot egy tokiói stúdióban vette fel és keverte meg. Zseniális zenéket kaptunk, ha másért, nem, hát ezekért a gyöngyszemekért érdemes ránk ellátogatni. Köszönjük szépen, riszpekt bró!

 

- Mi számodra a különbség a színház, a tánc, és a fizikai színház között?

 

SZB: A színház alapvetően egy intellektuális műfaj. A megfogalmazott képek és minden egyéb mellett a kimondott szó és a keltett érzéshalmazok összessége. Fontos, hogy mit mond a színész, hogyan. A verbalitás a kulcs általában. A tánc egy esztétikai műfaj. A zene vizuális megjelenítése. A fizikai színház kulcsa a test, ami kifejez. A táncos, vagy a színész jelenléte nélkül fabatkát sem ér. Az agynak egy egészen más részét fogja meg, mint a színház. A tudatalattin keresztül kommunikál, az ösztönökkel, érzésekkel dolgozik, hiszen, ha nincsen összefüggő szöveg, a befogadóval nem is tud másképpen kommunikálni. Ha erős jelenléttel dolgozom, minden egyes néző anélkül hogy tudna róla, nagyon piciben, de végigmozogja velem a darabot. Átéli, amit átélek, és ezáltal felszabadul.

 

- Mi jelenti a legnagyobb kihívást a Bloodshot alkotófolyamata során?

 

SZB: Az, hogy mint mindig, rengeteget kell küzdenem magammal, hogy átmenjek azon a határon, amitől félek, és ami ellen tiltakozik a szervezetem, hogy megcsináljam. De enélkül nem lesz Bloodshot.

 

- Kinek ajánlanád az előadást?

 

SZB: Annak, aki elmúlt 14 éves.

 

- Szerinted a színház képes megváltoztatni a világot, az embereket?

 

SZB: Engem megváltoztatott. De annyi zárkózott, változásra és gondolkodásra képtelen ember van itt, ezen a részén a világnak, hogy azt kell mondanom: nem. Nyitottságra, és bizonyos mennyiségű érzelmi intelligenciára lenne hozzá szükség.

Sütő Andrással a Brutus-ban

Fotó: Szabó András

A Tűzraktér-ben 2009-ben

Fotó: Szücs-Szabó Máté

Plakát: Várnay Zsuzsi

bottom of page