"Mosolyt csalni az arcokra"

Pál Zsolt a Cicero-ról

 

Civilben építészként és trénerként dolgozik, szabadidejében pedig sok áldozatot hoz, hogy a színpadon gengszter, a Halál vagy éppen kalózkapitány lehessen. Pál Zsolt szeret bolondozni és segíteni másoknak kilépni a hétköznapi gondokból. A Cicero Szicíliában kapcsán nyilatkozott.

 

- Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal, és hogyan jutottál el a Radikálishoz?

 

PZS: A családi indíttatás után a színpad élményét számomra sokáig a tánc adta meg, illetve a tréneri előadói munka. A 40. születésnapom után született meg az a határozott döntés, hogy a színészetben rejlő lehetőségekben is kipróbáljam magam. Hód Adrienn egy improvizációs workshopja és a pécsi Üres Tér társulattal eltöltött egyhetes performance-táborozás után ez a döntés még szilárdabbá vált. Ezek után egy barátom hívott el a Radikális Brutus című előadására, mert a sógora, Minki játszott a darabban. Tetszett.

 

- Mi tetszett benne?

 

PZS: A számomra akkor még szokatlan megformálás, amitől a klasszikus szövegek új értelmezést nyertek, és elgondolkodtattak. A szokatlan helyszín - a Sirály boltozatos pincéje, illetve ennek térnek a használata. Olyan fajta szabadságérzetet keltett bennem, amit előtte színházban nem éreztem, és itt magával ragadott. A harmadik, ami, illetve aki tetszett, egy tehetséges fiatal színésznő. Erre tett még rá egy lapáttal a Zsiráfivóhely, ami szintén felejthetetlen élmény volt. Aztán egy másik barátom, Szemere Zsolt mondta, hogy lehet csatlakozni egy tréningre a csapathoz. Megtettem, itt ragadtam.

 

- Miért érdemes számodra egy független-egyetemi színházi csapatban ragadni?

 

PZS: Mikor mi, néha a csapat, néha a szerep, néha csak a bolondozás öröme.

 

- Bolondos alaknak tartod magad?

 

PZS: Igen, nagyon szeretek bolondozni. Szeretem, amikor mosolyt tudok csalni az emberek arcára. A munkámban, a magánéletben és itt a színházban is célom, hogy segítsek az embereknek kilépni a hétköznapi gondokból, felülemelkedni az élet fájdalmas emlékein és egy más nézőpontból látni önmagukat, a világot, amiben élünk, és amivé tehetjük. Szeretem, ha azt érzik az emberek, hogy kinyílik előttük a világ és kintebb tolódnak azok a határaik, amiket addig gondoltak arról, mit érthetnek meg, s mit érhetnek el. Ehhez az egyik legjobb eszköz szerintem a humor.

 

- Milyen szerepekben mutathattad meg magad eddig?

 

PZS: Nem volt sok szerepem, de ami volt az tetszett. A Don Quiote lázálmaiban bűnöző voltam; a Svejk.hu-ban Zsolt atya és a riporter; a Leonce és Lénában (amit Ghelderode Kószál a nagy kaszás című darabjával vegyítettünk össze) a Halál, vagyis Tropatotál. Az első mindig a legkedvesebb.

 

- És a Ciceróban mi vár rád?

 

PZS: Az ókori részben Heracleo, a kalózkapitány, valamint Simon apuka, aki a fiát védi a szocializmus hatalom-mechanizmusában. A kihívást az jelenti leginkább, hogy megtaláljam a megfelelő karaktert, mivel egyik sem olyan, amit néhány jellegzetességgel egyszerűen látványossá lehetne tenni. Így finomságokkal és maximális jelenléttel lehet csak jót kihozni ebből a két kisebb szerepből.

 

- A saját életedben nem vagy sem kalózkapitány, sem apa. Mi segíthet abban, hogy mégis azzá válj?

 

PZS: A saját életemben tényleg nem vagyok sem kalózkapitány, sem apa és ha előző szerepeimre gondolok, azok sem. Legalábbis ebben az életemben… s ennyi válasz akár elég is lenne. Jelenleg több divatos irányzat viszi arrafelé a színészeket, színésznövendékeket, hogy éljék át oly mértékben az eseményeket, ahogy az a valóságban történne, és merüljenek le a tudatalattijuk – sokszor akár előző életeik emlékeinek – mélységeibe, s onnan merítsék a reakcióikat egy–egy karakterhez. Sajnos azt a legtöbben már nem tanítják meg, hogyan jöjjenek ki belőle, ha beleragadnak, s látni bizony nem egyszer, hogy drámaian zseniális alakítás után a színész beleragad az előadás alatt ebbe, s a taps alatt, vagy utána sem tud sokáig kijönni.

 

Bár egészen más területen, tanultam olyan technikákat, amivel ez a legtöbb esetben kezelhető, én a magam számára mégis inkább azt az utat választottam egy-egy szerep megformálására, hogy megfigyelem az embereket. Megfigyelem őket különböző élethelyzetekben, a mimikájukat, gesztusaikat, mozgásukat. Összegzem ezeket azzal a tudásal, amit üzleti trénerként tanultam, s tanítok sikerrel az emberismeretről, az érzelmek megnyilvánulásainak, változásainak törvényszerűségeiről. Ezeket L. Ron Hubbard munkái nyomán sajátítottam el. Olyan részletességű tudás ez, ami még arra is kitér, milyen jellegzetes érzelmi állapotok esetén milyen jellegzetes betegségek jelenhetnek meg az embereknél, milyen az igazsághoz, a gyerekekhez való viszonyuk, vagy akár a szexuális viselkedésük, amit persze sokszor egy szociális álarc alá rejtenek. Ezeket ismerve és megfigyelve igyekszem egy–egy szerep karakterének megformálására az adott személy valenciájának magamra öltésekor. Ez segít abban hogy – a visszajelzések alapján – elég hiteles legyek, mégis folyamatosan a jelenben tudjak lenni.

 

- Meg lehet szerinted szólítani manapság az embereket a színházzal?

 

PZS: Meg lehet szólítani, és meg is kell. A küldetés szerintem kettős, az egyik, hogy felnyissa az emberek szemét aktuális társadalmi problémákra, de a legfontosabb azért az, hogy kiemeljük az embereket a hétköznapi robotból és szórakoztassuk őket.